Hogy született a dal?
Janka: A közelmúltban láttam át önkritikusan azt, hogy tizenhat-tizennyolc évesen nagyon próbáltam kitűnni a tömegből a viselkedésmódom és a cselekvéseim által. Igyekeztem magamra erőltetni az „én nem vagyok olyan, mint a többi lány” meg „én nem vagyok olyan, mint mások” stilót – mind szerelmi ügyek terén, mind a hétköznapokban –, viszont ez egyrészt nem vált be, másrészt éreztem, hogy nem is önazonos. Ennek a viselkedésnek az önkiritikus jellegű megfogalmazása ez a dal, aminek a témája szerintem ma is sokakat érint. Nagyon mókás látni a mostani tizenhat-tizenhét éveseket, akik hasonlóan viselkednek, mint én akkoriban. Csak fogom a fejem… Azt gondolják, hogy ők „nem olyanok”, mint a többiek, miközben de, pontosan ugyanolyanok…
Dorci: …de értjük, hogy ez kell ahhoz, hogy egy fiatal felfedezze saját magát. Minél többféle személyiséggel próbál azonosulni, annál inkább érzi, hogy melyik kényelmes és melyik kényelmetlen, így a folyamat során ráébred, hogy ki ő valójában. Janka idén tavasszal mutatta meg nekem a ’nem olyan’ dalkezdeményét, amikor a Margaret Island-del turnéztunk az előzenekarukként. Az egyik próbán elkezdtem énekelni a szöveget a mikrofonba, Janka rám nézett és azt mondta: ne, Dorci, ezt a dalt még ne rakjuk össze! Viszont, azzal a lendülettel mindkettőnknek beindult az agya, flow-ba kerültünk, és a dal egyszer csak összeállt. A végeredmény pedig olyan lett, amilyen a kettőnk személyisége együtt: nyári zivatar. Átsöpör mindenen. A ’nem olyan’ egy nagyon intenzív szám, erősen feszültséggel teli a hangszerelése. Nagyjából mindössze kétszer játszottuk el próbán, mielőtt koncerten megmutattuk a közönségnek. Szeretjük az ilyen éles helyzeteket, mert izgalmas tanulságokkal szolgálnak.
Janka: A próbán, négy fal között sok minden nem derül ki egy dalról, a közönség reakcióiból viszont nagyon sokat tanulunk. Például, koncerten derült ki, hogy az emberek nem értik a ’nem olyan’ gyors, hadarós, odamondós szövegét, aminek az előadásmódján ennek fényében tovább tudtunk dolgozni.
Dorci: Nagyjából egy éve azt hajtogatjuk, hogy a dalainkkal szeretnénk felszabadítani saját magunkat és a közönséget. Szeretnénk kikiabálni, kiénekelni a feszültséget, az idegességet, a fájdalmat – úgy összességében: az érzéseket –, és úgy érzem, hogy ez mostanában minden eddiginél intenzívebben sikerül. Elképesztően jó élmény számomra, amikor a színpadon két énekrészem között hallom, hogy üvölt Janka, üvölt a közönség is, és az, amiről egy éve beszélünk, elemi szinten történik – és ez az új dalunk teljes mértékben teret ad ennek a flessnek.
Janka: Három éve csináljuk ezt a zenekart, de még mindketten olyan életszakaszban vagyunk, amikor nagyon sok minden változik bennünk. Sokat növünk. Úgy érzem, én vagyok az, aki kettőnk közül most már igazán szeretné kirúgni a ház oldalát, és ebben a törekvésben húzom magammal Dorcit és a zenekart is. Szeretném szétverni a körülöttem lévő falat, és szeretném magammal rántani az embereket, hogy ők is tegyék ezt a sajátjaikkal. Jó látni a közönségen, hogy ez egyre inkább sikerül.
Ha maradunk a zivataros példánál: olyan, mintha a kettőtök viharában Dorci lenne a szellő, Janka pedig a mennydörgés.
Janka: Igen. Dorcival láttunk együtt egy meghatározó előadást, amiben nagyon egyszerű dolog történt: négy férfi lement a majom szintjére anyaszült meztelenül. Az első tíz percben zavarban voltunk, és azon kuncogtunk, hogy meztelenek, aztán viszont jött a felismerés, hogy mennyire kevés választ el minket az állatoktól. Egy csomó állati ösztön van az emberben, és szerintem vannak ezek közt olyanok, amik jók, ha „kijönnek”. Szerintem nagyon felszabadító élmény az, amikor nem a társadalmi normáknak akarunk kényszeresen megfelelni. Például, nem úgy állunk fel a színpadra, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hanem a normákat kvázi leszarva felmegyünk, és üvöltünk egy orbitálisat.
Dorci: Az ösztönösség jellemez minket. Olyanok vagyunk a színpadon, mint a mindennapi életünkben – ezt nem csak mi tudjuk magunkról, hanem többen vissza is jelezték nekünk. A mikrofonba is bátran elmondjuk a rossz szóviccet, a közönség előtt is b*szogatjuk egymást, csipkelődünk, hülyéskedünk, ugyanúgy figyelünk és reagálunk egymásra. Ha történik valami apró zavaró tényező – például technikai probléma –, ami kizökkentene, akkor csak ránézünk egymásra és a zenekarra, és sínen vagyunk.
Minek köszönhető az, hogy olyan alapvető baráti kapcsolat van köztetek, amire szakmailag stabilan lehet építeni?
Janka: Úgy mondanám, hogy ennek az oka „az évek és a rutin”. Istentelenül sok időt töltünk együtt, ebből kifolyólag nagyon mélyen ismerjük egymás reakcióit. Ha történik valami a színpadon vagy a közönségben, akkor egyből tudjuk, hogy arra miként fog reagálni a másik. Minden kimondott szó után tudjuk, hogy egymásból mit fog kiváltani, és ez nem korlátoz be minket, sőt. Nagyon jó élmény ilyen közeli kapcsolatban lenni, és ismerni egymás minden mozdulatát. Manapság a felszabadulás és a szabadság a fő motívum a munkásságunkban és az életünkben.
Dorci: Már-már para-szinteken vagyunk egymásra hangolódva. Előfordul olyan is, hogy Janka elkezd énekelni egy dalt, amit előtte én énekeltem gondolatban a fejemben…
Janka: Múltkor az egyik koncerten egyszerre kezdtük el üvölteni ugyanazt a hangot… Összenéztük, és arra gondoltunk: ezt nem hiszem el!
Dorci: Így működünk együtt – és így működtünk együtt azon a bizonyos próbán is, ahol elkezdtük együtt énekelni a ’nem olyan’ kezdeti verzióját, azt a kis dalgyermeket, dalkezdeményt. Egyből beindult az agyunk, és a dal összeállt.
Hogy készült a klip?
Dorci: A Margaret Island-del közös márciusi turnénk során sok-sok videót forgattunk, ezekből állt össze a klipként szolgáló road movie. Különleges élmény visszanézni ezeket a felvételeket, a rajtuk szereplő akkori énünket, és belegondolni abba, hogy mennyi minden történt azóta… És ha most ilyen megható érzés látni ezt a klipet, milyen lesz húsz év múlva?! Ez igen!
Janka: Óriási dolog számunkra, hogy felkért minket a Margaret Island, és lehetőségünk volt együtt turnézni velük. Nagyon sokat tanultunk tőlük, nagyon sokat tanultunk Dorcival egymásról, és olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, ami most már örökre a miénk. Az, hogy mindez meg van örökítve videós formában, egy cseresznye a habos-babos tortán. Fekete Tibor Kristóf fotós barátunk készítette a felvételeket, és nagyon jól csinálta. Én egy viszonylag antiszociális, befelé záró ember vagyok, aki a hétköznapokban kvázi egy fekete macska. Tibi viszont tök jó forma volt, egyszer sem idegesített fel, így jó életképek tudtak születni.
Dorci: Azért zenélünk, mert ezt szeretjük csinálni, és olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akikkel jól érezzük magunkat. Szakmailag azzal teszünk meg mindent a sikerért, hogy gyakorlunk, de végső soron…
Janka: …nagyon sokat számít, hogy az elképzeléseinket kivel valósítjuk meg.
Janka írta a dal szövegét. Dorci, te miként viszonyulsz az általad is énekelt szavakhoz?
Dorci: Ez izgalmas téma, amit rengetegszer átbeszéltünk Jankával. Bennem sokáig frusztrációt okozott az, hogy a leírt érzések nem az én érzéseim, eredetileg nem én éltem át a szövegben jelen lévő fájdalmat. Mivel ismerem őt, tudom, hogy milyen háttérsztorikból születnek a dalok, de – mivel Janka nagyon jól megfogalmazott, érzékletes képekben gondolkodik – transzformálni tudom a leírt érzéseket, és a magamévá tudom tenni a szöveget. Számomra más, saját jelentése van. Pontosan bele tudok helyezkedni a dal által bennem életre keltett szituációba. A ’nem olyan’-nal is ez a helyzet.
Hogy tudtok minél oldottabbak lenni a színpadon annak érdekében, hogy a lehető legközvetlenebb módon adjátok át magatokat a közönségnek?
Janka: Nekem ebben óriási mesterem volt Dorci. Tényleg elég introvertált vagyok, és bár a komfort-közegemben szívesen nyílok meg és szívesen beszélgetek, ez szélesebb körben nem megy automatikusan és könnyen. Az elmúlt két-három évben ezt a működést igyekeztem felülírni, és ebben sokat segít az, hogy színésznőnek készültem. Bármennyire is vagyok zárkózott, a színpadra lépve úgy teszek, mintha egy szerepet vennék fel. Azt képzelem, hogy nekem van itt a legnagyobb tököm, és ezzel a tudattal megyek bele az emberek arcába. Azt érzem a színpadon állva, hogy egyszerűen muszáj impulzust kiváltani az emberekből – mert tök szép, hogy írunk dalokat, de ezeknek a daloknak élőben is meg kell történniük. Emiatt a mikrofon megfogásának pillanatában felszívom magam, hatvan percen keresztül megyek, mint az állat, aztán a koncert végét követő fél órában pedig vegetálok.
Dorci: Mindig azt mondjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a Jin és a jang. Ahogy én hatással vagyok Jankára, ő is hatással van rám. Én a Pandóra Projekt indulását megelőzően is sok zenei formációban szerepeltem, és nagyon „kifelé” voltam, nagyon extrovertált módon nyilvánultam meg. A közönségre tettem a legnagyobb fókuszt, és önmagamra – azon belül a saját hangomra és a színpadi viselkedésemre, amik a legfontosabb dolgok egy ilyen helyzetben – full nem figyeltem. Janka ennek az ellentéte volt: magába volt zárkózva. Én őt kinyitottam, ő pedig nem bezárt engem, hanem mederbe terelt. Eljutottunk odáig, hogy önmagunkra, egymásra és a zenekarra egyaránt figyelünk. Ez egy izgalmas csiszolódási folyamat eredménye, ami időnként tudott fájni – de kellett az a sok pofon, és az a kritika, amit folyamatosan adtunk, és a mai napig adunk egymásnak.
Janka: Nagyon hálás vagyok a kritikus időszakokért. Akkor tudja meg az ember, hogy mi a szar neki, ha megtapasztalja, és mi egy évvel ezelőtt benne voltunk a szarban. Nyakig. Akkor pont olyan életszakaszban voltunk mindketten, hogy a változásaink során nem találtunk utat egymáshoz. Nem volt közös csiszolódási pont. Novembertől januárig azon dolgoztunk, hogy visszaépítsük a kapcsolatunkat és megcsináljuk a lemezt, januárban pedig hirtelen újra igazán egymás mellett találtuk magunkat, és olyanok voltunk, mint két nevetgélő óvodás gyerek.
Dorci: Igen! A tavalyi Bánkitó Fesztiválon még képesek lettünk volna belerúgni egymást a vízbe, idén pedig kéz a kézben sétálgattunk. Minden, amin keresztül mentünk, hasznunkra vált. Ez kellett. Kellett az, hogy darabokra szedjük egymást, ahhoz, hogy közösen újra tudjunk épülni.
Hogy tudtok szinkronban maradni a produktív közös munka érdekében?
Janka: Szerencsénk van egymással. Makacsok vagyunk és kötjük az ebet a karóhoz, de mind a kettőnkben megvan a változásra való hajlam és szándék. Emiatt viszonylag egyszerű dol…
Dorci: Az ’egyszerű’ szót nem használnám! (Nevet.)
Janka: Akkor úgy fogalmazok, hogy jó dolgunk van egymással.
Dorci: Kitanultuk és kitapasztaltuk egymást. Tudjuk, hogy mikor érdemes csendben maradni, mikor kell békén hagyni egymást. Én túlkommunikáló típus vagyok, mindent meg akarok fogalmazni, mindent el akarok mesélni, mindenről tudni akarok, mindenről kérdezek. Janka pedig sokáig a fejében játszott le lehetséges párbeszédeket velem, és beképzelte, hogy amit ő magában gondol – engem nem megkérdezve – az a valóság. Rá kellett jönnünk, hogy nekem hátrafelé kell lépnem egyet, Jankának pedig kifelé kell megtennie egy lépést, felém.
Írta: Nagy Daniella | Fotók: Székely Zsófi